Csoda

Te, integetett felém Ragacs Tivadar a férfimosdó ajtóréséből sürgetőn, gyere gyorsan! Mi van, keltem fel értetlenül, mire lepisszegett, majd berántott az ajtón, halkan becsukta, és nekidöntötte a hátát. Kóstold meg, bökött fejével a csapból folyó, gyanúsan sárgás vízsugár felé. Mi ez, húgy, méregettem rosszat sejtve a sugarat. Mondom, kóstold meg, ismételte Ragacs komoly képpel. A folyadékba dugtam a nyelvem hegyét. Aztán az egész nyelvemet. Kisvártatva jókorát hörpöltem a tenyeremből: ez fröccs, pillantottam a vigyorgó Ragacsra hitetlenkedve.

De még milyen fröccs volt! Éltető nedü, valóságos nektár, legalábbis ahhoz a tablettás rizlinghez képest, amit a pultnál löttyint a kancsódba az Egérlyuk borozó örökké sértett (talán, mert pincelétre van kárhoztatva) csaposnéje. Órák óta dolgoztunk agyunk homályosra tintázásán – e földalatti bunkerbe, e dohos Hádeszbe csak a legelszántabbak szállnak alá. Az Egérlyuk az alkoholisták Bermuda-háromszöge. Rajtunk kívül aznap egyetlen vendég tartózkodott a pince ködében: egy rozzant, öreg bútordarab, ültében a falnak támasztva, mellére csukló fejjel, kezében tövig égett cigarettacsutka.

Fel sem vetődött, hogy megelégedjünk némi mosdóból kimenekített fröccsel: a kifogyhatatlan fröccsáradatból akartunk részesülni. Eldugaszoltuk a mosdót, és megmerítettük benne arcunkat; torkunkat a fröccssugárnak szegezve nyakaltuk a nedüt.

Túl nagyra törtünk, a csodák három napig sem tartanak. Egyszerre felpattant az ajtó, és a rozzant, öreg bútordarab magasodott felénk, kérlelhetetlenül kidüllesztett hassal, mint az iszákosok Fátumának allegorikus figurája. Legott grabancon ragadott mindkettőnket, Ragacs pajtáskodási kísérletei sem hatották meg. Fejemben pezsgett a bor, emlékem sincs, hogyan kerültünk a felszínre, ahol időközben sötét lett, és zuhogott az eső.

Ácsorogtunk kábán, immár nem csak metaforikusan elázva, úticélt keresve; tekintetünk egymás felé biccent: mit mondhat ilyenkor az ember? A dolgok gyakran csak úgy megtörténnek rajtunk, aztán megrázzuk magunkat, és lábaink visznek tovább a következő véletlenig...

Bódító kánikula, valahol a Zuglói lakótelep egyik oázisában. Körben kivénhedt tömbházak lihegnek, a kiskocsma egyetlen ventillátora erőlködő surrogással kavarja az álló levegőt. A gerincemen kúszik lefelé egy verejtékcsepp – ki lehetett az értelmi szerzője a viaszosvászon abroszok és a mű-datolyapálmák kombinálásának? Nem, ez most nem vicces, hanem hervasztó. Nagy Vladimir meg akar hívni egy gintonikra: legyintek. Jó lesz a fröccs is, majd én fizetem, hagyjad csak. (Csórikám – teszem hozzá magamban szánakozva.)

Vladimir kissé elterebélyesedett az utóbbi időkben, gömbölyödik rajta a műszálas ing nonfig motívuma; mögötte töredezett nádszövet-falvédő, a háttérben szétfotosoppolt, lila naplementés-tengerpartos poszter. Kisstílű csencselőre emlékeztet, aki bebukott valami tyúkszaros bizniszt. Idegesen rágcsálja a csipszet: ez csak átmeneti állapot, hajtogatja, nem érti, nem érti, hogy történhetett, mindegy, jövő hétig összekapar egy százast. A bizonykodás hevében morzsák röpködnek a szájából. Hagyjad, mondom, ne cseszd el még jobban, majd adok kölcsön.

Vécére megyek, mielőtt ellenkezhetne, vagy játékelméleti alapon igyekezne meggyőzni pókerstratégiája ésszerűségéről: szeretném lemosni arcomról a megvetést. A mosdóra hajló kis csoport „neee!” süvöltéssel szökken elém, testükkel védelmezve kokaincsíkjukat. Elnézést mormolva sasszézok a mellékhelyiségre, s a deszka felett guggolva eltöprengek, mi lenne, ha kunyerálnék tőlük egy kicsit. Talán egy fokkal kedvesebbé tenne Vladimirrel szemben.

Alig figyelek arra, amit mond: a mosdóban tett kirándulás után a csapat női tagjai előcsalogatják a zenegépből Náksit és Brunnert, míg rózsaszín inges, gyöngyöző mellszőrzetű hímtársuk a pulthoz kígyózik néhány koktélért. Vladimir észre sem veszik őket; cigarettája hamuját automatikusan az élvezhetetlenné torzított ritmusra pöckölgeti. Valahogy a cinkostársuknak érzem magam.

A nyaralásra gondolok, amire annyira kellene a pénz. Fröccsöntött székek és asztalok, lángos, nádfedeles bodega, dagonya, hínárok kerülgetése, vízisiklószag. Ugyanaz, mint itthon, további kellemetlenségekkel tetézve.

Ne feszülj rá a dellára, szólalok meg, nem érdemes. Maradjunk itthon. Esetleg majd augusztusban. Idehaza is tudjuk jól érezni magunkat. (Ez kijelentés. Nem biggyesztem hozzá a segélykérő ugyét.)

Vladimir bizonyára megkönnyebbül, és még egy kört kér. Bu-bu-bu-budapest Parádé, dadogja a széteffektelt női hang: a rózsaszín fazon önfeledten dörzsölgeti magát kísérőivel, akárha mosdószivaccsal. Elérkezem a mélypontra: undort sem érzek – most már irigykedem rájuk.

mócsingok és mérhetetlen bús-cafatok között ülök az asztalnál. a nálánál szerényebben, csendben mogorva fajták tobzódnak emitt a sarkon túl, élemedett disznóságok felett kóstolgatva egymást és arról diskurálnak: zárt ajtók mögött vajon hogyan sütögetik mások a maguk pecsenyéjét.

ők itt jól láthatóan nem tudnak főzni. ők abból a füstölt, szárított generációból valók, melyben a sótlan bürokrácia a munka becsületének képzetével édesített meg minden borotvaéles holnapot, ami szeletenként faragta semmivé az ember életét. egy hajtásra iszom egymás után tömény, keserű meséiket rekord sebességgel épülő városokról, acélról, vasútról, az egyenlőséggel vajúdó világról. betegek ettől a hamis, játékos, kiszámíthatatlan jelentől.

apró óriások kuporogva az abrosz körül. közöttünk ez a buta némaság, a közös nyelv korlátai. nem tudnak mihez kezdeni velem, annyira, hogy már itt sem vagyok. a micisapkák alatt dúlnak kicsit a csalódottság, tehetetlenség, megbánás viharai, míg szemükkel csökönyösen a sótartót méregetik. ahogy az emlékezés a fájó pontokra ér, ösztönösen ugranak ökölbe bütykös kezeik.

kihozzák a hurkát, a kolbászt.
nagyot nyelek és megtöröm a csendet:
- Jó étvágyat!
föllélegeznek és zavartan motyognak. ezek szerint mégis ott vagyok. hosszú lépésekben oldódnak és lassan élemedett disznóságok felett kóstolgatják egymást és arról diskurálnak: zárt ajtók mögött vajon hogyan sütögetik mások a maguk pecsenyéjét.
szeretem ezt a helyet.

Hol kezdődik Budapest?

Ferihegyen, a megérkezés pillanatában.

Amikor elmennél wc-re, de csak egyetlen női mosdó létezik közel-s-távol,

az is összevonva a mozgássérültekkel és a kisgyermekesekkel – a nők mióta olyan szolidárisak? – és negyed órát vársz, csak hogy sorra kerülj,

aztán állsz a trónmagasságba épített wc fölött, és minden valós, budapesti romkocsma mellékhelyisége fölött növesztett combizmodat latba vetve is csak nagy nehezen csurrantasz hazai földre – igen az első bosszúság elég ahhoz, hogy elrontsa a napodat.

De akkor még nem tudod, hogy Svájcban, az átszállás negyed órája alatt,

amikor neked a rapid férjfogáson járt az eszed, elkeverték a csomagodat –

sajnáljuk csak holnapután érkezik.

És akkor megállsz egy pillanatra – hogy valóban a hellyel van a baj, vagy te lettél ilyen oltári sznob, tüchtig szőrszálhasogató idióta?

Pedig csak a csomagodat akarod, azokat az élményeket, amiket nagy nehezen, kétségösvényeken gereblyéztél össze,

azokat az igazságokat, amiket hamupipőke módjára szemelgettél ki szüleid, rokonaid, barátaid, rosszakaróid, és a társadalom tapasztalat-ocsúja közül,

hogy a végére saját frissen szűrt, hidegensajtolt szűz olajad legyen.

Ezt a csomagot akarod átmenteni a városon keresztül a lakásodba, jobbhíján ezért szorongatod a kézipoggyászodat, és biztosan ezért majszolod rohamléptekben a külhonban vett aranymandulás péksüteményt  (mért, itthon nem jó a zsömle?) ,

és tekersz egy cigarettát a kinti dohányból, ami tudjuk, hogy egészen más izű, és ezért nagy becsben van tartva.

De nem hagy időt a város, itt nem szoktak romantikázva füstölögni, jön a metró,

barátságos gombszemei intenek: "ugyis tudod, hogy közülünk való vagy, nosza, hadd nyellek be, vagonjaimban összegyúrlak a szürkés pesti rosszkedvvel, és a Nyugatinál a kurvák félretaposott körömcipőinél köplek ki, majd talpraállsz,

lenőtthajú lányaim bandzsa szemei mutassák utadat."

Hol kezdődik Budepest?

Már sokkal előbb elkezdődik.

Em esemesénél,

amit a tengerparton fekve gyanútlanul kibontok.

Gyomorszájon kap, pedig csak egy semleges jókivánság, amolyan minden jót külföldön,

majd holnapután beszélünk. Csakhogy mikor ezt elolvasom, rögtön holnapután lesz,

máris remegő bizonytalanság vagyok,

hogy vajon egy újabb szívességről van-e szó, vagy valami magvasabb dologról.

Fantasztikus, hogy még a hangja se kell hozzá, hogy visszarántson saját valóságába,

ami földrajzilag mégiscsak Budapest,

közelebb zoomolva meg egy óbudai lakótelep emlékekkel agyondobozolt szobája.

Hol kezdődik Budapest?

Nem kezdődik sehol, mert nem tud benned véget érni. És ebben semmi romantikus szeretet nincsen,

mert mi van abban szép, hogy hozod a hazait - a spórolást, a félelmeidet, a már számodra is unalmas, rádkövült szkepticizmust.

Mindig is szendvicskészítő, kritikus és búskomorságra hajlamos keleteurópai leszel.

Nehéz a vérkeringésemre kapcsolt várost lelassítani. Az én hibám: túlbuzgok. Minden hasznosságot, komoly pofával végzett piszmogást, célelvű tevés-vevést felülírhat egy-két jól irányzott huszárvágás haptákban álló elmém ellen, jól megválasztott helyen és időpontban – vagyis bárhol, bármikor. A város a tudatmódosulások színtereinek térképe: bélyeg fodrozza a Baross utca szegélyét, labda gurul alá a Gellért hegyen, spanglik zászlórudai meredeznek büszkén a Duna partján, a Múzeumkertben, bérházak gangjain, tetőkön, tereken, kocsmaasztalokon. Gyorsból húzott sugárutak, utcácskák, zsákutcák szelik keresztbe-kasul a várost. Néha még a könyvtár lehajtott vécéfedeleit is. És hiába pumpálom az élményanyagot a helyszínekbe: éhesek, még kérnek, mindig kérnek, isszák magukba az életemet.

A terek tért követelnek maguknak bennem – de a növények szigetei megnyugtatnak. Matematikábbak a barokk templomtornyoknál és a hidak íveinél – vagyis szebbek is: a szépség matematika, rendszeresztétika, szimmetria-szédület. Nincs arcuk, csak sok-sok levéltükrük: azokkal néznek rám. Csöndesen növesztgetik magukat magukból, a szelet mozgatják, komoly feladatuk van: kitöltik a maguk létét. Ők a barátaim: pihenni hívnak, suvickolják körülöttem a levegőt.

Ismerek egy Burján nevű növényt: véletlenül emberbőrbe született, s így, mint a két lábon járó, mesebeli fenyőfa, nem leli a helyét. Klorofilltól zöld a szeme, és olyan szabályos az arca, mint egy falevél. Ha együtt rójuk a várost, elfelejti, honnan indultunk, és nem biztos benne, hol vagyunk. Észlelése peremén eliramlik a téridő, úgy sejti, ott, a széleken kezdődik az élet, valami cseppfolyós, sűrű anyag, amitől jóllakhatna. Ő mindig távol marad – én mindig túl közel megyek. Azt kéri tőlem, tanítsam meg zülleni. Nem akarom. Egy cserépbe ültetném, és vinném magammal: ha vele vagyok, fragmentumokból eszkábált városi ámokfutásaim, szétkaristolt színtereim nem mernek az arcomba lihegni, hátrébb húzódnak. A város panoptikummá dermed.

Tudom, időnyerés az egész: növénybarátom mélázik, aztán álmos lesz, hazakóricál. Akkor kiolvad a viaszdíszlet, felforrósodik, legurul az egész a torkomon, mint a gyomorkeserű. Vissza az oázisból a dzsungelbe. De legyünk pozitívak: legalább a sivatag mindig kimarad.

ezekben a társaságokban, ahol mindig olyan jól elsántikál a lingua franca. itt találom meg a város illékony, bumfordi csodáját. ez a jelenség lételememmé változik nyarant. fo(r)galmi leírásba úgy szedném, hogy nyomjuk a "felfedezed a várost és a városban felfedezed tenmagad"-figurát. ólnájt.

a más szemén keresztül megcsillan, megátalkodik a mindennapi. toljuk a tudatlan öröm szülte újszerű rácsodálkozást. vágod. voltam már itt ezerszer, de ahogy ez a chilei tejfelesszájú rákérdezett, valóban. add kölcsön áprilisi égkék szemed te durcás viking istennő, had töltsön be szépségével Budapest. ahogy kis csutora szádra veszed bután a szittyai vendéglátás alapszavait: kosonom, vonaljegi, palinka - úgy döbbenek rá újra, mennyire szeretem.

mint szűzies szubalter valami ócska ribancon, úgy találják meg a legkedvesebb, legelfeledettebb hajlatokat, kis boltokat, mellékutcákat. módszeresen, tettetett nyugalommal, fülig érő szájjal. aztán kis kalandjaikat, kincseiket mesélik, mutatják, szöszme gyerkőcök módján és a végtelenbe nyúló éjszakában borospoharak és korsók balladáján át bizseregnek kellemesen, valami százéves oromzat erkélyének csorba sarkán a bajcsi-zsilinsky felett.

ezer arca közül van ez az egy - ám - amit mindenki megkap személyre szabott képzelt, vagy alkalmi érzelmei mellé az élmények minőségétől függetlenül. ebben nyilvánul meg minden ami ő: a románc. a szerelem prelűdje, a dörzsölt, őrült, makacs játék. amiben még nem kapnak szót a mélységek és gondolatok és súlyos szavak, csak a nyilvánvaló szépség, az elrebbenő félmosoly, a komisz látszat. a megejtő ezeréves gőg, a keserű humor, a derűs magány. ijedt csillogása és a korompiszkos, nedves rúzsfoltok amiket a ruhádon felejt.

a szavak a falakon, az utcák, furcsa szegletek zseniális geometriája, réghalott építészek különös álmaiból előtörő merész tornyok, az egy-egy falat süteménybe rejtett történelem, megannyi század bódító ízei, tétova lelkek lázas forgataga és ez a mindent átszövő, láthatatlan akarat. semmit sem ígér, de mindent odaad, ha tudod hol keresd. csak kívánnod kell. varázslat.

Múltkor összefutottam általános iskolai osztálytársammal egy Rákóczi úti aszfaltvölgyben. Amíg a zebrafehérek első dombjától az utolsóig értünk, elmesélte az életét.

Nyolcadik után egy szakközépbe ment, ahol rövid úton kitanulta az adatrendszerkezelést. Utána elszegődött a Főgázhoz cetliosztónak. 

Élvezte a munkát, tudta, hogy mindenki a legaljáról kezdi, és hogy jönnek majd munkakör váltások, emelések és csúsztatások, csak azt nehezményezte, hogy a biztonsági őrök sikamlós utalásokat tettek neki a személyes díjbeszedésről, és a cetliosztóra könyökölve a melleit méregették.

Mivel a harmadik ledolgozott hónap után sem akarták még kifizetni a teljes minimálbért, otthagyta a Főgázt, és átment a sütőiparba.

Azt mesélte, hogy ő csinálja a legjobb molnárkát Pékné módra.

Azt mesélte, hogy a pesti búrkuflik sosem láttak diót, mert azokat ipari dejóból készítik, és a naív lányok kiábrándult keserűjével dolgozzák egységes masszává.

Meg is beszéltünk egy találkát a futószalagok mellett.

Mikor odaértem hozzá, épp a keserűt reszelte egy kézireszelőn - olyanon, amit a kínai boltokban lehet kapni kétszáz forintért, kulcstartóra fűzhető karabínerrel.

Igazi péksegédsapka volt a fején, és arcpirító kenyérhő a levegőben.

Mire a negyvenedik búrkiflit is befejezte, ráült a futószalagra, és elfuvaroztatta magát a lekváosbukták részlegére. Ott láthatóan megváltozott a hangulata. Az arcára se nem édes, se nem bús kifejezés ült.

Lekvármosoly - gondoltam magamban. Közben mintha a teste is halmazállapotot váltott volna, a gerince a buktában található ingatag lekvárcsík módjára himbált, majd túláradón tovadöcögött a futószalaggal párhuzamosan.

Azt mondta, ez már csak ilyen - ami a szalagon, az a szívén. Ez a munka teljes azonosulást kíván a tésztákkal.

És amikor 

  

rétest csinálsz,                                                           gesztenyés papucsot,

     

sveici kiflit,              kornland bucit,                                                        

gyümölcsös rombuszt,

                                              mini vajas pogácsát,

            körtés kosárkát,

                                                                                       

                      gombás hasét

 kakaóscsigát,

akkor mit érzel?

De ezekre hirtelenjében nem tudott válaszolni, csak sokatmondóan legyintett: 

-Nem adhatom elő egypercben az életemet.

-Oké, akkor adjál valami jó kenyeret, és lassan megyek is - mondtam.

Ezen is csak nevetett. 

-Az nem lesz olyan egyszerű.

-Már mér' nem?

-Ha jó kenyeret szeretnél, ahhoz az kell, hogy a kenyér is akarjon téged.

-Hogyan?- Kaptam fel a fejemet.

-Úgy értem, mindig a kenyér választ.

(Kezdtem szelíden feszengeni)

-Ne félj, általában minden vevőnk elkel. 

-És mi van akkor, ha nem tetszem nekik? Múltkor pl kidobtam egy félkilós, teljesen penészes tagot, 

aki már az első szeletnél sem muzsikált valami fényesen.

-Gyere csak, nézz a szemükbe, ne lássák rajtad, hogy félsz.

És odavezetett egy kínosan csillogó svédacél polchoz, ahol szemmagasságban hét tökéletes, már-már németesen szőke egykilós mintapéldány sorakozott.

-Mi ez, a Hitlerjugend kenyérben? Vagy miért ilyen fehér és pedáns mindegyik?

-Na, ezt nem kellett volna, megsértődnek.

És tényleg, a kenyerek lassan elkezdtek hátatfordítani nekem, lisztport fingva maguk után.