Múltkor összefutottam általános iskolai osztálytársammal egy Rákóczi úti aszfaltvölgyben. Amíg a zebrafehérek első dombjától az utolsóig értünk, elmesélte az életét.

Nyolcadik után egy szakközépbe ment, ahol rövid úton kitanulta az adatrendszerkezelést. Utána elszegődött a Főgázhoz cetliosztónak. 

Élvezte a munkát, tudta, hogy mindenki a legaljáról kezdi, és hogy jönnek majd munkakör váltások, emelések és csúsztatások, csak azt nehezményezte, hogy a biztonsági őrök sikamlós utalásokat tettek neki a személyes díjbeszedésről, és a cetliosztóra könyökölve a melleit méregették.

Mivel a harmadik ledolgozott hónap után sem akarták még kifizetni a teljes minimálbért, otthagyta a Főgázt, és átment a sütőiparba.

Azt mesélte, hogy ő csinálja a legjobb molnárkát Pékné módra.

Azt mesélte, hogy a pesti búrkuflik sosem láttak diót, mert azokat ipari dejóból készítik, és a naív lányok kiábrándult keserűjével dolgozzák egységes masszává.

Meg is beszéltünk egy találkát a futószalagok mellett.

Mikor odaértem hozzá, épp a keserűt reszelte egy kézireszelőn - olyanon, amit a kínai boltokban lehet kapni kétszáz forintért, kulcstartóra fűzhető karabínerrel.

Igazi péksegédsapka volt a fején, és arcpirító kenyérhő a levegőben.

Mire a negyvenedik búrkiflit is befejezte, ráült a futószalagra, és elfuvaroztatta magát a lekváosbukták részlegére. Ott láthatóan megváltozott a hangulata. Az arcára se nem édes, se nem bús kifejezés ült.

Lekvármosoly - gondoltam magamban. Közben mintha a teste is halmazállapotot váltott volna, a gerince a buktában található ingatag lekvárcsík módjára himbált, majd túláradón tovadöcögött a futószalaggal párhuzamosan.

Azt mondta, ez már csak ilyen - ami a szalagon, az a szívén. Ez a munka teljes azonosulást kíván a tésztákkal.

És amikor 

  

rétest csinálsz,                                                           gesztenyés papucsot,

     

sveici kiflit,              kornland bucit,                                                        

gyümölcsös rombuszt,

                                              mini vajas pogácsát,

            körtés kosárkát,

                                                                                       

                      gombás hasét

 kakaóscsigát,

akkor mit érzel?

De ezekre hirtelenjében nem tudott válaszolni, csak sokatmondóan legyintett: 

-Nem adhatom elő egypercben az életemet.

-Oké, akkor adjál valami jó kenyeret, és lassan megyek is - mondtam.

Ezen is csak nevetett. 

-Az nem lesz olyan egyszerű.

-Már mér' nem?

-Ha jó kenyeret szeretnél, ahhoz az kell, hogy a kenyér is akarjon téged.

-Hogyan?- Kaptam fel a fejemet.

-Úgy értem, mindig a kenyér választ.

(Kezdtem szelíden feszengeni)

-Ne félj, általában minden vevőnk elkel. 

-És mi van akkor, ha nem tetszem nekik? Múltkor pl kidobtam egy félkilós, teljesen penészes tagot, 

aki már az első szeletnél sem muzsikált valami fényesen.

-Gyere csak, nézz a szemükbe, ne lássák rajtad, hogy félsz.

És odavezetett egy kínosan csillogó svédacél polchoz, ahol szemmagasságban hét tökéletes, már-már németesen szőke egykilós mintapéldány sorakozott.

-Mi ez, a Hitlerjugend kenyérben? Vagy miért ilyen fehér és pedáns mindegyik?

-Na, ezt nem kellett volna, megsértődnek.

És tényleg, a kenyerek lassan elkezdtek hátatfordítani nekem, lisztport fingva maguk után.