Nehéz a vérkeringésemre kapcsolt várost lelassítani. Az én hibám: túlbuzgok. Minden hasznosságot, komoly pofával végzett piszmogást, célelvű tevés-vevést felülírhat egy-két jól irányzott huszárvágás haptákban álló elmém ellen, jól megválasztott helyen és időpontban – vagyis bárhol, bármikor. A város a tudatmódosulások színtereinek térképe: bélyeg fodrozza a Baross utca szegélyét, labda gurul alá a Gellért hegyen, spanglik zászlórudai meredeznek büszkén a Duna partján, a Múzeumkertben, bérházak gangjain, tetőkön, tereken, kocsmaasztalokon. Gyorsból húzott sugárutak, utcácskák, zsákutcák szelik keresztbe-kasul a várost. Néha még a könyvtár lehajtott vécéfedeleit is. És hiába pumpálom az élményanyagot a helyszínekbe: éhesek, még kérnek, mindig kérnek, isszák magukba az életemet.
A terek tért követelnek maguknak bennem – de a növények szigetei megnyugtatnak. Matematikábbak a barokk templomtornyoknál és a hidak íveinél – vagyis szebbek is: a szépség matematika, rendszeresztétika, szimmetria-szédület. Nincs arcuk, csak sok-sok levéltükrük: azokkal néznek rám. Csöndesen növesztgetik magukat magukból, a szelet mozgatják, komoly feladatuk van: kitöltik a maguk létét. Ők a barátaim: pihenni hívnak, suvickolják körülöttem a levegőt.
Ismerek egy Burján nevű növényt: véletlenül emberbőrbe született, s így, mint a két lábon járó, mesebeli fenyőfa, nem leli a helyét. Klorofilltól zöld a szeme, és olyan szabályos az arca, mint egy falevél. Ha együtt rójuk a várost, elfelejti, honnan indultunk, és nem biztos benne, hol vagyunk. Észlelése peremén eliramlik a téridő, úgy sejti, ott, a széleken kezdődik az élet, valami cseppfolyós, sűrű anyag, amitől jóllakhatna. Ő mindig távol marad – én mindig túl közel megyek. Azt kéri tőlem, tanítsam meg zülleni. Nem akarom. Egy cserépbe ültetném, és vinném magammal: ha vele vagyok, fragmentumokból eszkábált városi ámokfutásaim, szétkaristolt színtereim nem mernek az arcomba lihegni, hátrébb húzódnak. A város panoptikummá dermed.
Tudom, időnyerés az egész: növénybarátom mélázik, aztán álmos lesz, hazakóricál. Akkor kiolvad a viaszdíszlet, felforrósodik, legurul az egész a torkomon, mint a gyomorkeserű. Vissza az oázisból a dzsungelbe. De legyünk pozitívak: legalább a sivatag mindig kimarad.
