Bódító kánikula, valahol a Zuglói lakótelep egyik oázisában. Körben kivénhedt tömbházak lihegnek, a kiskocsma egyetlen ventillátora erőlködő surrogással kavarja az álló levegőt. A gerincemen kúszik lefelé egy verejtékcsepp – ki lehetett az értelmi szerzője a viaszosvászon abroszok és a mű-datolyapálmák kombinálásának? Nem, ez most nem vicces, hanem hervasztó. Nagy Vladimir meg akar hívni egy gintonikra: legyintek. Jó lesz a fröccs is, majd én fizetem, hagyjad csak. (Csórikám – teszem hozzá magamban szánakozva.)

Vladimir kissé elterebélyesedett az utóbbi időkben, gömbölyödik rajta a műszálas ing nonfig motívuma; mögötte töredezett nádszövet-falvédő, a háttérben szétfotosoppolt, lila naplementés-tengerpartos poszter. Kisstílű csencselőre emlékeztet, aki bebukott valami tyúkszaros bizniszt. Idegesen rágcsálja a csipszet: ez csak átmeneti állapot, hajtogatja, nem érti, nem érti, hogy történhetett, mindegy, jövő hétig összekapar egy százast. A bizonykodás hevében morzsák röpködnek a szájából. Hagyjad, mondom, ne cseszd el még jobban, majd adok kölcsön.

Vécére megyek, mielőtt ellenkezhetne, vagy játékelméleti alapon igyekezne meggyőzni pókerstratégiája ésszerűségéről: szeretném lemosni arcomról a megvetést. A mosdóra hajló kis csoport „neee!” süvöltéssel szökken elém, testükkel védelmezve kokaincsíkjukat. Elnézést mormolva sasszézok a mellékhelyiségre, s a deszka felett guggolva eltöprengek, mi lenne, ha kunyerálnék tőlük egy kicsit. Talán egy fokkal kedvesebbé tenne Vladimirrel szemben.

Alig figyelek arra, amit mond: a mosdóban tett kirándulás után a csapat női tagjai előcsalogatják a zenegépből Náksit és Brunnert, míg rózsaszín inges, gyöngyöző mellszőrzetű hímtársuk a pulthoz kígyózik néhány koktélért. Vladimir észre sem veszik őket; cigarettája hamuját automatikusan az élvezhetetlenné torzított ritmusra pöckölgeti. Valahogy a cinkostársuknak érzem magam.

A nyaralásra gondolok, amire annyira kellene a pénz. Fröccsöntött székek és asztalok, lángos, nádfedeles bodega, dagonya, hínárok kerülgetése, vízisiklószag. Ugyanaz, mint itthon, további kellemetlenségekkel tetézve.

Ne feszülj rá a dellára, szólalok meg, nem érdemes. Maradjunk itthon. Esetleg majd augusztusban. Idehaza is tudjuk jól érezni magunkat. (Ez kijelentés. Nem biggyesztem hozzá a segélykérő ugyét.)

Vladimir bizonyára megkönnyebbül, és még egy kört kér. Bu-bu-bu-budapest Parádé, dadogja a széteffektelt női hang: a rózsaszín fazon önfeledten dörzsölgeti magát kísérőivel, akárha mosdószivaccsal. Elérkezem a mélypontra: undort sem érzek – most már irigykedem rájuk.