mócsingok és mérhetetlen bús-cafatok között ülök az asztalnál. a nálánál szerényebben, csendben mogorva fajták tobzódnak emitt a sarkon túl, élemedett disznóságok felett kóstolgatva egymást és arról diskurálnak: zárt ajtók mögött vajon hogyan sütögetik mások a maguk pecsenyéjét.

ők itt jól láthatóan nem tudnak főzni. ők abból a füstölt, szárított generációból valók, melyben a sótlan bürokrácia a munka becsületének képzetével édesített meg minden borotvaéles holnapot, ami szeletenként faragta semmivé az ember életét. egy hajtásra iszom egymás után tömény, keserű meséiket rekord sebességgel épülő városokról, acélról, vasútról, az egyenlőséggel vajúdó világról. betegek ettől a hamis, játékos, kiszámíthatatlan jelentől.

apró óriások kuporogva az abrosz körül. közöttünk ez a buta némaság, a közös nyelv korlátai. nem tudnak mihez kezdeni velem, annyira, hogy már itt sem vagyok. a micisapkák alatt dúlnak kicsit a csalódottság, tehetetlenség, megbánás viharai, míg szemükkel csökönyösen a sótartót méregetik. ahogy az emlékezés a fájó pontokra ér, ösztönösen ugranak ökölbe bütykös kezeik.

kihozzák a hurkát, a kolbászt.
nagyot nyelek és megtöröm a csendet:
- Jó étvágyat!
föllélegeznek és zavartan motyognak. ezek szerint mégis ott vagyok. hosszú lépésekben oldódnak és lassan élemedett disznóságok felett kóstolgatják egymást és arról diskurálnak: zárt ajtók mögött vajon hogyan sütögetik mások a maguk pecsenyéjét.
szeretem ezt a helyet.